Erdélyben Határtalanul

A Csabrendeki Általános Iskola 27 hetedik osztályos diákja négy felejthetetlen napot töltött Erdélyben a HATÁRTALANUL Program keretében 2015 május 12 és 15 között.

Magyar irodalmi és történelmi hősök nyomában indultunk. A Szent László alapította Nagyváradon megnéztük a székesegyházat, majd egy rövid városnézés után Bánffyhunyadra indultunk. Körösfön egy rövid megemlékezéssel tisztelegtünk Vasvári Pál emlékének. Tordán a sóbányába látogattunk el, és tettünk egy izgalmas túrát a tordai hasadékban. Jártunk Torockón a Böjte Csaba által fenntartott gyermekotthonban, ahová itthon gyűjtött adományokat, tartós élelmiszert, lábbeliket vittünk az ott lakó gyerekek nagy örömére. A kincses Kolozsváron helybéli magyar diákokkal találkoztunk, akikkel együtt koszorúztuk meg Apáczai Csere János síremlékét a házsongárdi temetőben. Felkerestük Hunyadi János sírját is Gyulafehérváron, megkoszorúztuk Aradon a 13 vértanú emlékművét és barangoltunk Temesvár barokk palotái között.

Az utazást az Emberi Erőforrások Minisztériuma és az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő, az önkormányzat, a szülői munkaközösség és az iskola alapítványa támogatta.

A kirándulás örök élményt jelentett diákoknak, tanároknak egyaránt.

Gősiné Németh Éva
osztályfőnök

Az erdélyi kirándulás képei megtekinthetők a Képgalériában.

Erdélyi időutazás

A sikeres pályázatnak köszönhetően a mi iskolánk is részt vehetett a Kormány Határtalanul programjában. Nagy izgalommal vártuk ezt a 4 napos Erdély járó utat, hiszen már az ősszel eldőlt, hogy mehetünk.
Habár voltam már Erdélybe, de ha csak erre a szóra gondolok, mindig valami „furcsa” érzés fog el, mint mikor a vándor hazakészül, „haza” ér. Ilyen érzésekkel készültem erre az útra.

Május 12-én a hajnali órákban indult el kis csapatunk, 27 gyerekkel, 3 + 2 pedagógussal, és 10 szülővel. Az első állomásunk Szent-László városa Nagyvárad volt, ahol megnéztük Szent-László hermáját, rövid sétát tettünk a Szent-László téren, Bémer téren, ahol egykor Ady Endre szívesen elmélkedett kedvenc cukrászdájában.
Ma is lenyűgöz a Királyhágó a csodálatos panorámájával.
Kalotaszeg híres népművészetéről (kék, piros szőttesek), a festett kazettás mennyezetével.
Körös-főn Vasvári Pál kopjafájánál versmondással, koszorúzással tisztelegtünk az elesett magyar hősök előtt.
2. napunk a mélybe vezetett, a tordai sóbányába. A Visszhang-terem, a 10 emeletnyi liftezés, falépcsőzés, a különféle fajátékok elnyerték csapatunk tetszését. Majd következett a hasadék, melyet magam már nagyon vártam. A kb. 3 km hosszú szurdokon át megcsodálhattuk a közel 200 m magas sziklafalakat. Felfedezni véltük Szent László lovának patkó alakzatát, ahogy a legenda említi. A „Szent-László pénz” gyűjtése, a nagyon élvezetes és talán néha szívet dobogtató túra az ösvényen, olykor a sziklaperemeken és a függő hidakon való átkelés óriási élményt nyújtott számunkra.
Jó érzés volt látni, ahogy gyerekeink behordták az itthon gyűjtött adományokat Böjte Csaba ferences szerzetes egyik torockói gyermekotthonába.
A nagyenyedi Bethlen Kollégium udvarában elhelyezett márványtáblán felfedezhettük az intézmény híres tanárainak, diákjainak nevét. Az éppen folyó építkezések miatt az alma matert belülről nem láthattuk.
Utunkat a nem régiben felújított 13. sz.-i Székesegyház felé vettük nagy magyarjaink kősírjához, többek között Hunyadi Jánoséhoz. Németh György tanár úr által felolvasott lélekemelő, már-már megríkató Hunyadi Kardjának kis történetével visszautaztunk a múltba. Gyulafehérvár méltán Erdély ősi történelmi fővárosa. Ma is maradandó nyomot hagyott talán nem csak bennem, hanem másokban is.
Mátyás királyunk lovasszobra büszkén emelkedik Kolozsvárott. A városnézés során (a szakadó eső se vette el kedvünket) meglátogattuk Mátyás szülőházát és a Szent-Mihály plébánia templomot. Majd következett a nagy találkozás. Egy helyi általános iskola 7-eseivel ismerkedtünk össze, közösen indultunk a Házsongárdi temetőbe Apáczai Csere János nyughelyéhez. A gyerekek közreműködésével rendbe tettük a sírt, örökzöldet ültettünk. A közel 10 ha területen elhelyezkedő temetőben kisebb sétát tettünk, ahol még egy-két ismert, híres magyar ember sírját kerestük fel. Közös fényképezkedésre került sor.
A magyarremetei román stílusú Árpád-kori templom elbűvölt Szent-László, Szent-István, Szent-Imre, szentek falra festett freskóival.
Sajnos műszaki okok miatt a Mézgedi-cseppkőbarlang látogatása elmaradt. De helyette tanúi lehettünk egy köröstárkányi fiatal fafaragó bemutatkozásának.
A nagyszalontai Csonka-toronyba tett látogatás nyerte el talán legjobban gyerekeink tetszését. Az Arany János Múzeum igazgató urának élvezetes „előadása” interaktívra sikeredett.
Arad. Sajnos negatív csengése van. A Magyar Golgota. Miután diákjaink rövid megemlékezést tartottak a Szabadság-szobornál, a 13 aradi vértanú Emlékművénél a koszorúzást követően büszkén énekeltük a Himnuszt. Csoportképek készültek e történelmi jelentőségű helyeken. Felemelő érzés volt.
Temesváron a róm. kat. székesegyház, ill. a református imaház hagyott maradandó emléket. Bizony jól esett mindannyiunknak a közös fagyizás a város központjában.
Utolsó állomásunk Nagyszentmiklós volt.
Nem hagyhatom szó nélkül a gyönyörű tájakat, a csodálatos hegyeket, folyókat, a legelésző nyájakat, gulyákat.
Idegenvezetőnk Szabó Csaba (Kolozsváron élő magyar) volt, aki színvonalas munkájával (tudásával, verseivel, székelyvicc meséivel) nagyban hozzájárult a sikeres kiránduláshoz.
Szállásaink Magyarlónán, ill. Köröstárkányban magyar családoknál voltak, akik kedvességükkel, vendégszeretetükkel belopták szívünkbe magukat. Rámutattak arra az emberi tulajdonságra, hogy mi magyarok milyenek is vagyunk valójában.
Kicsit elfáradva, de annál „gazdagabban” értünk haza Csabrendekre péntek este folyamán.
Ezúton is szeretném megköszönni iskolánk Vezetőségének, pedagógusainak munkáját, hogy lehetővé tették ezt a csodálatos „időutazást”. De dicséret illeti a két 7-es osztályt is lelkes előadásaikért, versmondásaikért, tiszteletteljes részvételükért.
A magam és kísérőszülő társaim nevében Reményik Sándor erdélyi magyar költő versével mondok köszönetet:

Mi mindíg búcsuzunk
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.